Talán meglepően hangzik, de Szabó Magdában és Roger Watersben is van valami közös. A fal 2013-as turnéjának egyik fő üzenete ugyanis az Abigélből ismert állítást terjeszti ki: ahogy a II. világháborúnak, úgy semmilyen más fegyveres konfliktusnak sincsenek hősi halottai, csak áldozatai. Na meg olyan árvái, mint a lelki sérüléseiből pacifista szuperprodukciót építő Waters.
A tavaly ősszel, a Torontói Filmfesztiválon bemutatott Roger Waters: A fal Alan Parker 1982-es mozijának sajátos, továbbgondolt remake-je is lehetne. Waters immár nem igényelt alteregót, saját maga alakítja a félelmektől és magánéleti kudarcoktól gyötört rocksztárt, akinek a problémái mind egy tőről – az apátlanság fájdalmából – fakadnak. A történetet a volt Pink Floyd-tag és rendezőtársa, Sean Evans dokuszerű jelenetek és friss koncertfelvételek elegyeként tálalja, miközben a színpadon felhúzott, kivetítőként is működő megafalon régi és új animációk, nyomatékosító feliratok futnak.
Waterst és zenekarát vörös fényekkel, Rammsteint megszégyenítő pirotechnikával, monumentális bábokkal, közönség felett elhúzó repülővel és ugyanott lebegő vaddisznóval támogatják, ami önmagában is elegendő lenne ahhoz, hogy a vetítés alatti ámulattól kiöntsük az üdítőnket. A látvány mellett az immár hetvenkét éves zenész frissessége és lendülete is csodálatra méltó, a körítés célja itt hál’ Istennek nem az, hogy elvonja a figyelmet egy kiégett rocknagyapó kínos nyekergéséről. Csupán kellemes adalék, ami nélkül lazán elvolna a show, de ha egyszer akad rá pénz, gyönyörűen fest és a publikum is örül neki, akkor miért ne legyen?
Az első sorokban meglepően sok a huszonéves, bár lehet, hogy szándékosan mutatják folyton őket. Az élményt lelkesedésük is fokozza, egyenesen a föléjük tornyosuló méretes tanárfigura arcába éneklik azt a bizonyos refrént. Az Another Brick in The Wall II. alatt a színpadon is előkerülnek a fiatalok, fekete pólójukon a „Fear Builds Walls” (A félelem falakat épít) felirattal mutatnak be egyszerű koreográfiát. Roger Waters célja, hogy e mottóról már ne csak a traumatizált, világtól elszigetelődő művész egyéni démonaira asszociáljunk, hanem azokra a kollektív szorongásokra is, amelyek népeket és társadalmi csoportokat fordítanak egymás ellen. Nem kell messzire mennünk a felismerésért: a falak nem mindig szimbolikusak, és nem tudható, mikor keveredünk a rosszabbik oldalra.
Az 1944-ben, Anziónál elesett apa, Eric Fletcher Waters csak egy, a kivetítőn feltűnő, téglává lényegülő áldozatok közül, legyen szó a világháborúkról vagy a londoni metró elleni merényletről. A tértől és időtől független háborúbestia már nem csak Nagy-Britanniát tépázza meg a Good Bye Blue Sky általánosabbra cserélt rajzfilm-illusztrációjában. A bombázókból vallások és multik emblémái, na meg az elmaradhatatlan dollárjelek záporoznak az emberiségre, én meg azon tűnődöm, mindez miért nem tud úgy megérinteni, mint a játékfilm vonatkozó szcénája. Talán azért, mert Parker művében a hatásvadászatot erőteljes és szívszorítóan sötét képek semlegesítették, amiből mostanra a mondanivaló szimpla sulykolása maradt. Még ha az új koncepció érthetővé is teszi e lépést, kár az eredetiért. Az archív képsorokkal kísért Bring the Boys Back Home viszont még a régi erővel borzongat.
Aki nem pofátlanul fiatal, az tudja, hogy A fal – legyen szó a zenei albumról, a filmről vagy élő műsorról – önéletrajzi ihletésű. Bármennyire is igyekezett Waters, hogy legutóbbi előadásain a mindenkori hatalom erőszakpolitikájának – sokszor civileket sújtó – pusztítását helyezze előtérbe, saját magát nem rejthette el. Persze egy erre irányuló kísérlet során kénytelen lett volna kiirtani a setlistről az olyan magánélettől mélyen átitatott darabokat, mint a Mother – amelyet saját szakadt, ifjúkori verziójával énekel együtt –, a Don’t Leave Me Now vagy a Comfortably Numb. A fal pedig ezekkel együtt teljes, és mindig személyes marad, hiszen már születése pillanatában visszafordíthatatlanul „összerogereződött”. A félárva kisfiút magában hordozó rocker örökké ott figyel a sorok között, mindegy, hogy Bob Geldof Pinkje vagy Roger Waters képében.
Éppen ezért felesleges volt a pöpec koncertfilmet képező anyagot egy itt-ott vontatott, művészi ambíciókkal terhelt dokumentum road movie-val kiegészíteni. A nemzője olaszországi sírjához igyekvő, elmélkedő, temetőkben magányosan trombitáló művész kalandjai szükségtelenül törik meg az ütős produkció dinamikáját, hogy ugyanazt a tanulságot álmosítóbban és cseppet zavarosabban szajkózzák. A két elem nem alkot egységet, így végül nem jön létre a Parker-opus speciális újrafeldolgozása.
A zenés részek szinte lerázzák magukról a szájbarágós felesleget, amelyben a sztár hol A ragyogást idéző hangulatban társalog egy bárpultossal, hol el- és feltűnő kísérőinek fejtegeti, hogy a „vezetők” mind szánalmasak. A színpadon fesztelen Waters önmagát játszó színésszé változik, aki az édesapja haláláról tudósító levelet Gabriel Chevallier Fear (Félelem) című könyvéből húzza elő teátrálisan, és akinek belső utazását – mert ugye ez a lényeg, nem a kocsikázás – a kamera egy elhagyott ház szobáiban barangolva húzza alá. A misztikus színezetű bölcselkedések közepette lassan nyilvánvalóvá válik, amit a nagyszabású koncertjelenetek csak sejtettek: ez a Roger minden globalizációs törekvése ellenére a privát tragédiáját szeretné újra és újra elmesélni, ezáltal feldolgozni. Hiszen a háborúban mégiscsak az a legrosszabb, hogy megfosztotta őt egy szülőtől, és fáj belegondolnia, hogy még hányan jártak így és fognak így járni. Mert a fiúk (és lányok) sajnos nem mindig jönnek haza.
Roger Waters: A fal (Roger Waters the Wall), 2014. Rendezte: Sean Evans, Roger Waters. Írta: Roger Waters, Sean Evans. Szereplők: Roger Waters, Dave Kilminster, Snowy White, G.E. Smith, John Carin, Harry Waters, Graham Broad. Forgalmazza: Pannonia Entertainment Ltd.