Bár a haján nem lógott, mint filmbéli karaktere, számos egyéb mutatványt elsajátított az Aglaja című film kedvéért Ónodi Eszter. A Katona József Színház Jászai Mari-díjas művésze számára izgalmas kalandot jelentett az alakításra való felkészülés, aminek során egy légtornász-számot is megtanult, amelyet egy színházi előadásban máig gyakorol. A színművésznővel a mozival kapcsolatos élményeiről beszélgettünk.
KULTer.hu: Fel tud idézni gyermekkori emlékeket a cirkusszal kapcsolatban?
Csak nagyon keveset, nem tartoztam a cirkuszőrült gyerekek közé. Életemben talán kétszer voltam cirkuszban, ezért halvány, töredékes emlékeket őrzök róla. Leginkább a Fővárosi Nagycirkusz környezete maradt meg bennem, a Vidámpark, Állatkert, meg az egész állatkerti körút és a Széchenyi fürdő körüli zsibvásáros közeg.
KULTer.hu: Akkor nem alakult ki sem komoly ellenérzés, sem vonzódás ehhez a világhoz.
Nem, sőt most, hogy felnőttként újra belecsöppentem egy picit, még inkább úgy érzem, hogy nekem ez a fajta borzongás túl sok. Az, hogy látom, mennyi munka, milyen mértékű áldozat és alázat van ebben a résztvevők részéről, nagyon fölértékeli számomra a cirkuszi mutatványokat, és egyszersmind el is riaszt tőlük. Itt tényleg egy hajszálon függhet az ember élete. Magam is tanúja voltam, amikor a próbateremben a karikagyakorlatomat próbáltam el, hogy a szomszédban egy lány készült valamilyen attrakcióra, és egyszer csak megérkeztek a mentők. A szemem láttára vitték el gerincrögzítő hordágyon. Számomra túl sok ez a mennyiségű izgalom.
KULTer.hu: Jóval ijesztőbb, mint a színészet világa?
Persze. Mégis furcsamód sok közös pont van bennük. Magát a fellépést vagy attrakciót mindkét esetben nagyon komolyan kell venni, ebben a színpad és a manézs világa igen hasonló. Szerintem minden előadóművészre jellemző a hozzáállás – legyen színész, énekes vagy artista –, hogyha elindult az előadás, onnantól fogva az az első, minden más csak azután következik. De a rákészülés, meg ez a rettenetes mennyiségű gyakorlás azért más. Ugyancsak a hasonlóságot erősíti a partnerbe vetett bizalom. Ez szintén nagyobb talán a cirkuszban, hiszen ott azon múlhat az ember élete, hogy a másik helytáll-e, és esetenként baj lehet abból is, ha egy centit arrébb mozdul. Bár nem ennyire vérre menően, de a bizalom a színházban is nagyon fontos.
KULTer.hu: Ha már a veszélyeknél tartunk, arra hogyan tudta rávenni Deák Krisztina, hogy tériszonya ellenére vállaljon magasban játszódó jeleneteket is?
Hát, sok lehetőségem nem volt. Persze nem mondtuk ki soha, de ez feltétele volt a szerepnek. Kicsit ugyan próbálkoztam Krisztánál, hogy mi lenne, ha a karikás résznél is dublőrt alkalmaznánk, de aztán tudott rám hatni azzal, hogy elmondta, milyen fantasztikus adalék lenne a filmben, ha mégis én csinálnám. Nem csak azért, mert a néző számára külön attrakció, külön varázslat, ha látja a színészt ezekben a helyzetekben helytállni, de nekem is rengeteg pluszt fog majd adni a szerep megformálásához, ha végigküzdöm magam ezen. Valószínűleg így is lett.
KULTer.hu: Hogyan készült?
Volt egy nagyon kemény, szilárd órarendem, amit magam állítottam össze. A három hónapos színházi nyári szünet alatt minden nap tudtam, mit fogok csinálni, hogyan fogok súlyzókkal futni, mit kell ennem, mikor dobálok kislabdákat vagy kalapokat, mikor megyek fel Budapestre a próbaterembe. Rendkívül fegyelmezett beosztás szerint éltem, és ezt egy idő után kezdtem nagyon élvezni.
KULTer.hu: Szakmabeliek is segítették mindebben?
Igen. Nem csupán betanították nekem a mutatványokat, hanem lelkileg is elhitették velem, hogy én erre képes leszek. Ezért is vagyok annyira hálás mindenkinek, a koreográfustól kezdve a kaszkadőrön keresztül az artistalányokig. Nagyon szépen, jó pedagógus módjára, fokozatosan, lépésről lépésre, centiről centire haladtak velem. Így tulajdonképpen együtt küzdöttük le az akadályokat.
KULTer.hu: Vállalna újra hasonló megpróbáltatásokat?
Persze. A Katona József Színház Musik, Musikk, Musique című előadásában például felmelegítettem az Aglaja elején látható karikagyakorlatot – kisebb-nagyobb módosításokkal – és a színpadon is megcsinálom minden este, pedig már nem vagyok húszéves. De valamiért bennem van a bizonyítási vágy, hogy ezt még három év után is teljesíteni tudom. Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy magyar filmeknél ritkán fordul elő az amerikai mozikra jellemző fizikai rákészülés, úgyhogy picit úgy éreztem, ugyanúgy tréningezem, mint a hollywoodi kollégák. És ezen jókat derültem magamban.
KULTer.hu: A film történetében mi fogta meg leginkább?
Amikor az ember elolvas egy forgatókönyvet, amiben egy elég hálás, jól megírt szerep van, elsősorban a figura kezdi el foglalkoztatni. Azon kezd gondolkodni, hogy fog majd belé életet lehelni.
KULTer.hu: Sabine figuráját milyennek látja?
Szimpatikus benne, hogy sohasem adja fel. Nem tud olyan mélyre kerülni az életben, hogy valamilyen kiutat ne találjon. Ebben hasonlít rám valamennyire, bennem is megvan az örök túlélés vágya. Viszont amit a gyerekével tesz, az számomra nem elfogadható. Magam pont az Aglaja romániai részeinek forgatása kapcsán voltam távol tíz napig – nem hét évig, mint Sabine – a gyerekemtől, és szinte belepusztultam. Ilyen értelemben nagyon nem egyezem a karakterrel. A kész filmet látva torokszorítónak találom az anya féltését, a gyerek bizonytalanságát bemutató részeket, a kislány szemszögének kiteljesedése komoly pillanatokat szül. Ebben az őt alakító Jávor Babett egészen csodálatosan működik.
KULTer.hu: Milyen volt vele dolgozni?
Ő egy borzalmasan fegyelmezett lány, egyébként sportoló, ami látszik is rajta. Nem volt olyan pillanat, hogy fáradt, hisztis vagy rosszkedvű lett volna, mindig keményen dolgozott, még a hajnali órákban is. Sőt volt olyan jelenet is, amiben én voltam kifejezetten indiszponált – ez a bizonyos kakasfejevés, amin egyszerűen nem tudtam magam túltenni –, és akkor hatalmas erőt adott nekem Babett, aki – akár egy felnőtt kolléga, egy profi színész – segített. Tulajdonképpen nem is fordult meg a fejemben, hogy gyerekszereplővel dolgozunk, ugyanis Babett nagyon érett és okos lány, tudatában volt, hogy szerepet játszik.
KULTer.hu: Semmiben nem kellett neki segíteni?
Nem volt rá szükség. Az ő jelenléte ebben a filmben a súlyos tekintetekben érvényesül, a szövege nagyon kevés. Elképesztően fotogén kislány, akinek az a nagy tudás rejlik az arcában, hogyha kell, gyönyörű, ha arra van szükség, akkor pedig egy kisegér. A szépség és a csúnyaság benne folyamatosan változik, ez pedig egy filmezéssel foglalkozó ember esetében nagyon nagy adottság. Szép és titokzatos tekintete van, és ezzel meg tudta oldani a feladatát.
KULTer.hu: A film érinti a kelet-európai művészek nyugati érvényesülésének témáját. Ön el tudná képzelni magát külföldön?
Nem, erről a vonatról én már lekéstem, bár nem is nagyon terveztem, hogy felszállok rá. Teljes mértékben tisztában vagyok vele, hogy egy színésznő Amerikában harminc éven túl már nem azzal foglalkozik, hogy milyen szerepeket játsszon el, hanem hogy kiöregedvén milyen produceri irodákat alapítson. Hollywood egyébként sem motivál. Borzasztóan szeretek színházban is játszani, külföldön ezt nyilván nem tehetném meg. Egyébként is igen szkeptikus vagyok a magyarok külhoni karrierépítésével kapcsolatban, legalábbis az én alkatommal. Lehet, hogy ez valaki másnak nagyon be fog jönni majd, nagyon drukkolok, hogy legyen egyszer olyan honfitársunk, akinek sikerül.
KULTer.hu: Az Aglaja-filmbemutató és a Jadviga párnája című színdarab premierje szinte egybeesett, ezért egy interjúban említette is, hogy kevesebb ideje jutott a kisfiára, de jelezte, reméli, hogy ez rövidesen megváltozik. Sikerült visszaállítani azóta az egyensúlyt?
Dolgozom rajta, bár az utóbbi két hétben még a Katona József Színház harmincadik jubileumára szervezett gálára is készültem, amit október 15-én tartottunk. Nagyon sok múlik azon, hogy kitalálja magának az ember a megoldásokat, én például az utóbbi hetekben megjelöltem azt a heti egy órát, amit interjúadásra szánok, miközben a gyereket várom az uszodában. Így ezt nem a közös időből veszem el. Ilyen logisztikázás történik, és ha van egy szabad estém, akkor nagyon sokat pótolok, igyekszem visszazökkenni.