Wolfgang Becker, a Good bye, Lenin! rendezője több mint tíz év szünet után készítette el új játékfilmjét. A főszerepben megtartotta Daniel Brühlt, a többi bevált hozzávaló arányain viszont eleget módosított ahhoz, hogy elkerülje az önismétlés vádját.
Daniel Kehlmann Én és Kaminski című regénye jópofa ötleten alapul, de ezen kívül nemigen akad olyan erénye, ami miatt feltétlenül vászonra kívánkozna. Az adaptáció első fele mégis azt sejteti, hogy Becker rengeteget kihozhatott volna a művészéletrajztól hírnevet remélő újságíró és az elfeledett vak festő közös utazásából. Már a kezdet is annyira dinamikus és kreatív – Manuel Kaminski pályájának poénos felidézésével és Lorenz Dangel robogó vonathoz illeszkedő dallamaival –, hogy azonnal hatalmába kerít a tévhit: a nyűgös, embergyűlölő Sebastian Zöllnerrel (Daniel Brühl) együtt mi is egy rendkívüli kaland felé száguldunk.
A megérkezés újabb ígéretekkel szolgál. Miután a dombos úton arcon mekegte egy kecske, a vándor megkapóan rusnya kutya (?) formájú párnára heveredhet a svájci falu fogadójában, hogy aztán a Kaminski-rezidencia halotti torra hajazó estjén a festő Morticia Addams-szerű leányának (Amira Casar) szigorú tekintetét érezhesse magán. A visszatekintésekből Zöllner korábbi interjúalanyait is megismerhetjük, a bizarr helyszínek és fazonok kavalkádjából pedig a művészet elhajlásait gúnyoló abszurd dráma, az elmúlást feldolgozó fekete komédia és az ifjúságot gyászoló groteszk elégia esélye is előtűnik. E műfajok kisebb-nagyobb erővel mind fel is villannak, de mielőtt bármelyik kibontakozhatna, jön a második rész.
Amikor Zöllner és Kaminski autóba ül, hogy felkeresse utóbbi nagy szerelmét, sajnos nem csak a települést, hanem az addig már többé-kevésbé kialakult, egyedi atmoszférát is maguk mögött hagyják. Az új irány akár egy – David Lynch Straight Story-jával rokon – akciómentes, szívmelengető road movie-hoz is vezethetne, de sem ez, sem a főhősök közti mester-tanítvány kapcsolat felépítése nem jön össze. (Az erőltetett Bódhidharma-párhuzam is e hiányra erősít rá.) A film innentől egyre hívebben követi az eredeti Kehlmann-szöveget, ami nem lenne baj, ha az elég emlékezetes figurát és párbeszédet tartalmazna, vagy esetleg kipofozta volna egy Tarantino-kaliberű forgatókönyvíró. E nélkül azonban marad a sehova sem tartó filozofálgatás, a sztorit kezdetben felturbózó apró ötletek pedig a nézővel együtt fáradnak el.
Nagy kár, Becker ugyanis az elején még igen jól játszik az olyan közel sem újító, ám működő megoldásokkal, mint a festménnyé formálódó beállítások, megmozduló fényképek és Zöllner saját kis világának színes képzelgései. Ugyan ezek közé egy-két inkább zavaró, mint vicces momentum is becsúszott, az összhatás pozitív irányba billen. Hasonló a helyzet a zenével is, amelybe Dangel ritkán felcsendülő soundtrackje mellett klasszikusokat és kissé poshadt régi slágereket is beépítettek. A házi koncerten bevetett theremin kísérteties hangja biztosan nyomot hagy, az On the Nature of Daylight pedig – annak dacára, hogy egyre több filmes veszi elő – még éppen a helyén van. Sosztakovics 2. keringője helyett viszont igazán találhattak volna valami kevésbé elcsépeltet.
A legnagyobb dicséretet a belső terek berendezése érdemli, ami többet mond a teljes cselekménynél. Az aranyosan ízléstelen rusztikus szállást, Kaminski síri otthonát, a meleg galériatulajdonos, Bogovich felejthetetlenül kidekorált irodáját és Zöllnerék modoros entellektüelekhez méltó lakását egyaránt remekül eltalálták. A falakon lógó festmények és fotók mindegyike egy vizuális kincs, még ha sokszor ezt ironikusan is kell értenünk. (A fiktív Manuel Kaminski műveiből egyébként 2015 őszén kiállítás is nyílt Berlinben.)
E felemás miliőben mozog Sebastian Zöllner, a sztereotip – borzas hajú, szétszórt jegyzetek közt alvó, vedelő és füstölő – sajtómunkás, aki nem képes vagy nem akar disztingválni. Zöllner az „elbűvölő pszichopata” címre pályázik, de kvalitások híján csupán a személyiségtípus burleszkes paródiája lehet. Daniel Brühl kihozza a maximumot ebből a rémes alakból, akibe jóval több önbizalom szorult, mint kulturáltság, és aki faarccal tud olyan kínosan viselkedni, hogy az már nekünk kellemetlen. Hogy miért akar egy festőről írni? Mert akkor oly’ gazdag és menő lesz, hogy az excsaja és a rivális műkritikus egyszerre dől a kardjába. Különösen, ha a „téma” alkalmas időben halálozik el.
Zöllner néha a Family Guy Brianjét juttathatja eszünkbe, amint elhiteti vak barátnőjével, hogy Párizsba vitte randizni, de a rajzfilmkutya szintjét nem érheti el, mert rajta már az első perctől átlát mindenki (Kaminskivel az élen). Ő az univerzum legbénább manipulátora, aki azt hiszi, vonzó és ügyes, de rendre hasra esik azokban, akiken átgázolna. Brühl játékának élvezetét jelentősen rontja a felesleges narráció és a gondolatok kihangosítása, főleg, hogy sem ő, sem a képi világ nincs rászorulva a szöveges magyarázatra. Jesper Christensen is jó, mint mogorva, idegesítő bácsi, aki miközben bőszen kihasználja az őt kihasználni igyekvő ifjút, valamit tanítana is neki. Amira Casar mély hangú dívájából kellőképpen sugárzik a keserűség, ami miatt apja mellett rekedt a „koporsóban”, de a mellékszereplők közül kétségkívül Geraldine Chaplin antimúzsája emelkedik ki. Az ő és Jan Decleir által alkotott édesen szenilis páros a történet vége felé egy kicsit megint feldobja a filmet.
A fel-, majd eltűnő lehetőségek katyvaszából lassan előbújik a törekvés, hogy a Good bye, Lenin!-hez hasonlóan az Én és Kaminski is illúziókról, illetve azok szétfoszlásáról meséljen. Sokat számít azonban, hogy előbbiben mély érzésű, szerethető emberek élete rendült meg, itt viszont csupán két ellenszenves férfi egója sérül. Csalódásuk nincs eléggé előkészítve ahhoz, hogy valóban üssön, így katarzis helyett be kell érnünk a néhány jól sikerült jelenet szép emlékével.
Én és Kaminski (Ich und Kaminski), 2015. Rendezte: Wolfgang Becker. Írta: Wolfgang Becker, Thomas Wendrich, Daniel Kehlmann, Achim von Borries. Szereplők: Daniel Brühl, Jesper Christensen, Amira Casar, Geraldine Chaplin, Denis Lavant. Forgalmazza: Cirko Film