A filmek, amelyek egy másik híres mozi születését dolgozzák fel, olykor az eredetihez hasonlóvá válnak. Ha a téma történetesen egy Walt Disney-produkció, ez a lehetőség rossz előérzetet kelthet azokban, akik nem szimpatizálnak a csöpögős mesékkel. John Lee Hancock rendezése mégsem lett túl nyálas. Ez pedig elsősorban a színészeknek köszönhető.
Történt egyszer, hogy Walt Disney megígérte a gyerekeinek, hogy megfilmesíti szeretett olvasmányukat, a Mary Poppinst, s ennek érdekében felvette a kapcsolatot a finoman szólva problémás szerzővel. Utóbbi két évtizeden keresztül ellenállt, végül azonban anyagi gondjai rákényszerítették, hogy Los Angelesbe utazzon, és fontolóra vegye a nagyhatalmú producer ajánlatát.
A P. L. Travers és Walt Disney között kibontakozó harc először a hűvös, szőrszálhasogató angol lady és a mókás amerikai producer komikus összeütközésének tűnik, később a kreatív elmék nézetkülönbségei kerülnek előtérbe, végül pedig két eltérő családi háttér és érzelemvilág találkozása dönti el a küzdelmet. Miközben az egyik idősíkon Travers látszólag azon ügyködik, hogy őrületbe kergesse környezetét, a másikon fokozatosan tárulnak fel motivációi és a fájdalmas emlékek, amelyek arra indították, hogy hazát és nevet váltva saját maga elől is elrejtőzzön.
A két szál olyan szemben álló fogalmak köré szerveződik, mint szegénység-gazdagság, bukás-siker és bűntudat-feloldozás. Profi egymás mellé szervezésük pedig már az első pillanattól szimpatikussá teszi az írónőt. Miközben Travers a forgatókönyv minden apró részletébe beleköt, lassan egyértelművé válik, hogy az esernyővel repülő Mary Poppins miért képviseli számára a realitást és miért olyan fontos neki, hogyan ábrázolják a könyvbéli családapát, Mr. Banks-et.
Hancock filmjében nincsenek forradalmi megoldások, egyszerű eszközeit azonban meggyőzően használja a rendező. A párhuzamos történetek úgy egészítik ki egymást, hogy mindkettőben benne rejlik a másik, és bár egy-egy ponton rezeg a léc, a végeredmény nem válik túl szájbarágóssá. Érdekes az is, ahogyan az esős Angliából érkezett, nem kevésbé borongós lelkivilágú Travers kívülállóságát érzékeltetik, például azzal, ahogyan a sofőrtől is kellő távolságot tartva, a kocsiablakból szemléli Los Angelest, vagy ahogy sikertelenül próbál beszélgetést kezdeményezni egy bárban.
A mozi lelke egyértelműen Emma Thompson, aki Mrs. Travers komikus és tragikus oldalából egyaránt kihozza a maximumot és minden hatásvadászatot nélkülözve, észrevétlenül késztet teljes azonosulásra. Játékával képes elérni, hogy a hollywoodi giccsektől már kissé cinikussá vált néző se gondoljon arra, hogy szimplán a dramaturgiai szándék okán illene sírni, hanem pusztán a karakter iránt érzett empátiából következően sodorják magukkal az érzelmek. Azon pedig nem lehet nem nevetni, ahogyan Disney (és persze Los Angeles) napsütéses, optimista világára, vagy a stúdió javaslataira szúrós megjegyzésekkel és fancsali arckifejezéssel reagál.
Mindez annak ellenére igaz, hogy a jól megírt figuráknak és az egytől egyig remek színészpartnereknek köszönhetően a másik oldalt is tökéletesen meg lehet érteni. Elhisszük, hogy Tom Hanks Walt Disney-jét a gyerekeinek tett ígéret és gazdag fantáziájának kielégítése jobban motiválja, mint a pénz, és azt is, hogy végül – akár egy jó pszichológus – képes megfejteni és átérezni Mrs. Travers ellenállásának okát. (Még akkor is, ha nézői szemmel az asszonyhoz intézett monológja kissé hosszú, és erőltetett.) Alakja ugyan erősen idealizált, néha azért felvillan benne a ravasz üzletember is. Azt hiszem, ez az a szerep, amit Hanks álmából felriadva is képes lenne eljátszani, de néhány apró fogásnak köszönhetően mégsem zavaróan rutinos. Érdemes például megfigyelni, hogyan változik meg Disney arckifejezése, amikor Travers a rajzfilmjeit szidja. Abban minden benne van.
A legviccesebb percek azok, amelyekben Mary Poppins teremtőjét rászabadítják Disney kreatív csapatára (Bradley Whitford, B.J. Novak, Jason Schwartzman), amelynek minden tagja hitelesen közvetíti azt a mérhetetlen frusztrációt, amit a szerző jelenléte okoz. Nincsenek fekete-fehér szerepek, a stúdió emberei nem úgy tűnnek fel, mint egy író víziójának tönkretevői, hanem mint önállóan gondolkodó, saját elképzelésekkel rendelkező alkotók, akiknek tényleg fontos a születendő produkció. Az egymásra űrlényként tekintő két oldal végül a beleérzés képességének köszönhetően jut konszenzusra. Igaz, Travers leginkább azzal a sofőrrel (Paul Giamatti) képes emberi kapcsolatot kialakítani, aki egy kissé maga is kilóg a rózsaszín mesevilágból.
Dicséretet érdemel a múltbéli szál főszereplője, Colin Farrell is, aki igazán fájdalmasan hozza P. L. Travers – magát alkohollal, családját pedig hamis illúziókkal mérgező – apját, akinek mérhetetlen nyomorúsága ülteti el lányában a cukormázas álmok iránti ellenszenvet. Mindezt tovább hangsúlyozza az anya csendes kétségbeesése és mélyülő depressziója, amit Ruth Wilson tár elénk.
A Banks úr megmentése ügyesen kerüli ki azokat a csapdákat, amelyekbe sok hasonló mozi beleesik, mert az alkotók szeme előtt általában a különféle díjak lebegnek. Ez a mozi nem akar túlzottan nagyszabású lenni, meseszerűsége is még éppen a határon belül marad, nincs ripacskodás vagy erőltetett könnyfacsarás. Ajánlom mindenkinek, aki kíváncsi rá, hogyan válik – hacsak két órára is – Walt Disney P.L. Travers Mary Poppinsává.
Banks úr megmentése (Saving Mr. Banks), 2013. Rendezte: John Lee Hancock. Írta: Kelly Marcel, Sue Smith. Szereplők: Emma Thompson, Tom Hanks, Colin Farrell, Ruth Wilson, Paul Giamatti, Annie Rose Buckley. Forgalmazza: Fórum Hungary.