Rossz jel, ha egy kulcsmonológ alatt a mozinéző azon kapja magát, hogy a könnyező színésznő kezében lapuló tapsifülest bámulja, és elmereng: vajon a nyulak soha nem pislognak, vagy csak ezzel az eggyel van valami baj? Miután elhatározza, hogy erre feltétlenül rákeres a neten, rádöbben, hogy most nem ez a kérdés, hanem az, hogy miért ilyen könnyű elkalandozni a Menedék című II. világháborús dráma közben.
Niki Caro rendező Diane Ackerman dokumentumokon és interjúkon alapuló (nálunk márciusban megjelent) regényét adaptálta, amely egy zsidó lakosokat százával rejtegető házaspár története a megszállt Varsóban. A kitérőkkel és epizódokkal teli alapanyag vászonra alkalmazása nem lehetett egyszerű, tehát nem ördögtől való a fiktív főellenség és a még fiktívebb szerelmi háromszög beemelése, ahogy az sem, hogy a németek úgy csapnak le a városra 1939. szeptember 1-jén, mint ahogy a Family Guy egyik időutazós epizódjában tették. A dramaturgiának azonban a szöveg olyan erényei estek áldozatul, amelyektől a Menedék több lehetett volna, mint a Schindler listájának gyenge kishúga.
Pedig a könyv sajátosan kalandos – hihetetlen, hogy megtörtént – cselekménye a pátoszra fittyet hányva merőben eltérő képet festett az embermentésről, mint a téma filmes királya. Antonina és Jan Żabiński úgy vezette Noé huszadik századi bárkáját, rajta a varsói állatkerttel és egy „őrült csillagzat alatti”, megtépázott villával, hogy körülöttük náci cápák úszkáltak. Mégsem kellett nagyobb hajó, mert leleményességükhöz jó adag szerencse járult. Ezért is bántó, hogy a moziban az egyedi téboly megnyilvánulásait kényelmes sablonokra – többek között kisgyermekek Az élet szépet idéző vonatra terelésére, megerőszakolt tinire és a gettó felégetésével párhuzamos széderre – cserélték. E jelenetekből, legyenek elméletben bármennyire megrendítőek, annyira sütött az alkotói szándék, hogy végül úgy jártunk velük, mint egy sokadik horrorfolytatás sokadik jump scare-jével.
A Menedék ráadásul nem mond semmit a hitvesi kapcsolatról, vakmerő lépéseik mozgatórugóiról, a nácik képtelen tenyésztési terveiről, az élőlények közti alkalmazkodásról és hasonulásról, cserébe e gondolatok fel-felbukkanó foszlányait is lebutítja. Az Antoninát foglalkoztató állati és emberi pszichológia például annyiban merül ki, hogy előbbiek ártatlanok és tiszta szívűek, utóbbiak gonoszak és megbízhatatlanok. Mintha csak egy átlagos Facebook-állatvédőt hallanánk.
A hangulat a kezdeti Disney-feeling szó szerinti szétbombázása után semmilyenre vált, Żabińskiék nyüzsgő mindennapjaiból nem sokat láthatunk. (A házigazdák azt vallották, hogy minél mozgalmasabb náluk az élet, annál kevésbé sejtheti meg bárki, hogy titkolnivalójuk van.) Az összképen sokat rontanak a szájbarágós párbeszédek olyan mondatokkal, mint „a németek elfoglalták az országot”, vagy „a zsidókat gettóba zárják”. Hőseink épphogy csak azt nem közlik, hogy „mi vagyunk a jók, és azt tesszük, ami a helyes”.
Az érdekes vonásoktól sajnos nemcsak a sztorit, hanem a karaktereket is megfosztották. A belül rettegő, de az övéit oroszlánként védő, megfelelési vággyal küzdő Antoninából – Jessica Chastain szépségével súlyosbítva – szinte már elviselhetetlenül angyali asszony lett. A téves rendezői utasításokból fakadhat, hogy miközben az egyébként tehetséges Chastain arcán tökéletesen ütemezett könnycseppek gördülnek le, sehol sem leljük benne Antonina páratlan vad- és náciszelídítő képességeit. Jó pont azonban, hogy tényleg sugárzik róla az állatok szeretete, amit ők viszonoznak is. Antonina ellenséget bűvölő „varázsereje” pedig azért szenved csorbát, mert az egyetlen fontos nácifigurával más volt az alkotók célja.
A Daniel Brühl játszotta Lutz Heck egy valós személy nevét viseli, mégis inkább kitalált alak. A fanatikus és kiismerhetetlen Heck Żabińskiék sztorijában csak átutazó, aki a Harmadik Birodalom programjához gyűjt egyedeket. A legszebb példányokat állatkertje lakóiként és fali trófeaként egyaránt szívesen csodálja, kihalt fajok újrateremtésével pedig a náci vezetőségnek, köztük vadászcimborájának, Göringnek akarna imponálni. Filmbéli változata az egóját és érdekeit mindenek felé helyező zoológus mellett Ackerman több más német szereplőjét is magába olvasztja.
Az így kialakult új Heck kissé emlékeztet a Becstelen Brigantyk Zollerére, ami némi skatulyajelleget kölcsönöz a színészválasztásnak. Bár Heck a nyomulós mesterlövésznél érettebb és jóval több arca van – lovagias, majd bosszúálló férfi, állatbarát, hidegvérű vadász, nevetséges álmodozó, áruló kolléga – ezek száma a rá jutó játékidővel fordítottan arányos, így Brühlnek egyiket sem áll módjában kibontani. Antonina iránti vonzalma (talán szerelme) viszont végig igazinak hat. Ezért nem is olyan vészjósló a jelenléte, amiből még némi komikum is fakad – lásd Chastainnel közös bölénypároztatás –, és ezért tompul a könyvben tőle független drámai csúcspont éle is.
A lebukás veszélyét kicsit élvező, háza népére „katonáiként” tekintő, hardcore ellenálló Jan helyett Johan Heldenbergh egy gondterhelt szentet tár elénk, aki Vujity Tvrtkósan taglalja nejének, hogy miért is ő az, aki vele ellentétben naponta szembesül a valódi veszéllyel és szenvedéssel. E szavakat ugyan csak az Antonina haját igazgató Heck hozza ki belőle, mégis hamisak, ahogy maguk a „romantikus bonyodalmak” is. A legmostohább sorsra azonban Ryś, a házaspár nagyobbik gyermeke jutott, az ő ábrázolása ugyanis kifejezetten sértő. A kisfiú nácik ellen tervezett, de időben elfojtott szabotázsakciója itt kifordítva, egy a tétet fel nem fogó kamasz feltűnősködéseként jelenik meg, ami ha tényleg így zajlott volna, most valószínűleg a Żabiński család mártírhalálán szörnyülködhetnénk a moziban.
Az elbújtatott „vendégeknek” még ennyi személyiség sem jutott, pedig köztük is akadt többre érdemes. Például az energikus művész, Magda Gross (Efrat Dor), aki egy ideig a gettón kívül rejtőzködő úgynevezett „macskák” életét élte, és régi barátként a villa egyik meghatározó lakója volt. Vele együtt jellegzetes szobrai is háttérbe szorulnak, ellenben sorstársa beismerő vallomással egyenlő falfestményeit hosszasan csodálhatjuk. Ugyanakkor sajnálatos, de technikai szempontból érthető a legszórakoztatóbb állatszereplők – például a rókákat nevelgető macska – kihagyása.
Világos, hogy aki a kivégzés kockázatát vállalva, önzetlenül ment másokat, annak feje fölé már felesleges glóriát rajzolni. Bizonyára Antonina és Jan sem bánta volna, ha a Menedék filmváltozata nyilvánvaló emberségük helyett ritka merész, mondhatni vagány fellépésükre koncentrál. Ha megpróbálja átadni azt az tragikus, mégis bolondos helyzetet, amelyben az állatokat ember-, az embereket – biztonsági okból – állatneveken emlegették, és azt, hogy az összeomlott idillből miféle félelmetes világ bontakozott ki.
Ennek hiányában viszont a Menedék – bár van benne pár szép kép és összességében nem rossz nézni – gyorsan kicsúszik a fejünkből. Csupán egy frissen megtanult információ marad utána: a nyulak bizony szoktak pislogni, csak nagyon ritkán.
Menedék (The Zookeeper’s Wife), 2017. Rendezte: Niki Caro. Írta: Angela Workman, Diane Ackerman. Szereplők: Jessica Chastain, Johan Heldenbergh, Daniel Brühl, Timothy Radford, Efrat Dor. Forgalmazza: UIP-Duna Film.