Hey Cruel World című turnéja keretében, július 15-én Prágában lépett fel Marilyn Manson nemrég újabb tagcseréken átesett zenekara. Az eseményt a leginkább egy puccos plázára hasonlító Lucerna Hallban tartották, melynek koncertterme előtt már délután négy körül összegyűltek az első sorok meghódítására törekvők.
Nem érezvén magam a kemény maghoz tartozónak, körülbelül két óra múlva csatlakoztam hozzájuk egy kedves ismerősöm társaságában, és megkezdődött a várakozás a kapunyitásra. Mielőtt bárki azt hinné, hogy a beszámoló ezen részének nincs jelentősége, le kell szögeznem, hogy a sorakozásnak is akadt izgalmas pillanata, egy ízben ugyanis lazán elvonult mellettünk a smink nélküli Twiggy Ramirez és Fred Sablan, később pedig azt is láthattuk, ahogy a személyzet egy gusztusos gyümölcsökkel megrakott tálat szállít „Manson bus” felirattal. E beszédtémát szolgáltató események némileg megkönnyítették a hátralévő idegtépő várakozást, melynek első szakasza negyed nyolc körül ért véget, amikor végre bebocsáttattunk a terembe.
Egy bő óra múlva már az ESO nevű brit bandát hallgattuk, amelyet néhányan az igen udvariatlan „Manson, Manson” kántálással fogadtak. Énekesük, Tobias Keast talán az ebből fakadó frusztráció csökkentése érdekében kezdett két szám között maga is „mansonozásba”, ezzel azonban csak azt érte el, hogy a jelenlévők minden alkalommal arra következtettek: ez már a produkció végét jelenti. Nem lett igazuk, az egyébként rövid koncert pedig – pszichésen legalábbis – kétszeresére nyúlt.
Az előzenekar távozását a szokásos rendezkedés követte, melynek nagy része roppant sejtelmesen, egy fekete lepel mögött zajlott. Marilyn Manson és csapata fél tíz körül lépett színpadra a Born Villain album nyitódalával, a Hey Cruel Worlddel. Kezdetben Manson és Twiggy még maszkban játszott, rövidesen azonban lekerült az álca, teljes pompájában felfedve a szem körüli vörös sávot, illetve tokasemlegesítő nyakfestést viselő frontembert, és sárral bekent lánykának öltözött gitárosát.
Másodikként a mindig jelentős zúzást ígérő Disposable Teens csendült fel, majd az új lemez vezető slágere, a No Reflection következett. Utóbbi alatt előkerült az öt évvel ezelőtt rendszeresített késes végű mikrofon, amellyel Manson produkált egy apró karnyiszálós jelenetet, de csak játékból, elvégre már nem 1997-ben járunk. Az új darabot a kevésbé friss, ám annál nagyobb őrjöngést kiváltó Love Song követte, melynek előadása közben az énekes egy praktikus kézi szerkezetből ütemesen műfüstöt eregetett a lelkes közönség irányába. Nem egy Rammstein-szintű speciális effektus, de azért jól mutatott.
A The Golden Age of Grotesque legismertebb száma, a mObscene esetében a cilinder, a Mechanical Animalsről származó Dope Show-nál pedig a napszemüveg, és néhány flitter volt hivatott a helyszínre varázsolni a dalokhoz készült klipek hangulatát. Bár Manson bohóckodott egy sort az egyik nézőtől kölcsönvett, hatalmas, szív alakú szemüvegben is, a Heart Shaped Glasses-t csupán ennyiben idézte meg, a szerzemény ugyanis nem szerepelt az est programjában, ahogy egyetlen másik sem a Born Villaint megelőző két lemezről.
A Slo-Mo-Tion-t a szájából eleresztett csinos köteg fekete lufival indította, és Twiggy mögül kinézegetős koreográfiával színesítette Manson, majd a Rock Is Dead alatt némi talajgyakorlatot is bemutatott. Egy fél bukfencet, szolid földön fetrengéssel. Elhangzott a 2004-es Personal Jesus-feldolgozás, majd a Pistol Whipped jött gitármolesztálással, amit Twiggy jó szokása szerint példás nyugalommal viselt, bár valószínűleg igyekezett valami másra gondolni. Nem úgy a közönség, amely mindig izgalomba jön, ha Mansont gitárral a kézben látja, akkor is, ha az általa előcsalt hangok legtöbbször távol állnak a kellemestől.
Az egyedi performanszt a sokak számára csúcspontot jelentő Coma White/Coma Black követte… Manson kalapban, fekete kabátban, műhóesésben, valamelyik lírai dalát tolmácsolva… Azóta vágytam valami hasonlóra, amióta láttam a klipeket és koncertfelvételeket tartalmazó, 1999-ben kiadott God Is in The T.V. VHS-en a Speed of Pain előadását.
Mielőtt túlzottan elérzékenyülhettünk volna, jött is az Irresponsible Hate Anthem, a hagyományos „we hate love, we love hate” kiabálással bevezetve, de azért Manson előtte még – hogy maradjon némi nyoma a szép előzményeknek – Twiggy vállát barátian átkarolva, röviden megemlékezett a dal keletkezési körülményeiről.
A ráadás előtt a zenekar legjobban sikerült feldolgozását, a megunhatatlan Sweet Dreamst hallhattuk, majd a tomboló nézők örömére felállították a jól ismert pódiumot és egy-két percen belül megszólalt az Antichrist Superstar. Bár ez már közel sem annyira ijesztő, mint tizenöt éve, azért a szétfolyó, fekete smink és az eszelős mozdulatok megteszik hatásukat. Ezúttal ráadásul két Biblia is áldozatul esett Mr. Manson művészetének, melyek lapjai arctörlőként és zsebkendőként „szolgáltak”, mielőtt a tömeg martalékává lettek volna. Ha már nem lehet kihagyni a szent könyv megsemmisítését, én inkább a 2007-es turnén alkalmazott égetést preferálnám, ami – még ha furcsán hangzik is – a most látottaknál jóval civilizáltabbnak hatott. A második bónusz dal az Antichrist-album egyik legismertebb szerzeménye, a Beautiful People volt, ütős lezárást adva az estnek.
A hangzás végig remek volt, köszönhetően Twiggy gitárjátékának, valamint a bandához a Hey Cruel World… Tour alkalmából csatlakozott Jason Sutter (dob) és Fred Sablan (basszus) közreműködésének. Manson is megfelelt a vele szemben támasztott igényeknek, hiszen tőle senki nem várja, hogy jó barátságban legyen a tiszta hangokkal, lényeg, hogy az üvöltések és a jellegzetes, mély dörmögések a helyükön legyenek.
A zenén kívüli elemeket tekintve a bulit az utóbbi évekre jellemző, kiszámítható szórakoztatás jellemezte: jelzésszerű „átöltözések”, jó sok vízköpködés és orrfújás-imitáció, jellegzetes mozdulatok és mondatok, a mikrofonállvány gyakori borogatása. A 2007-es, bécsi Stadthalle-beli műsorhoz mérten kevesebb látványelemmel dolgozott az együttes, de ez semmit nem vont le a pozitív összhatásból, ami ismét meggyőzött róla, hogy érdemes élőben megtekinteni őket.
ESO- és Marilyn Manson-koncert, Lucerna Hall, Prága, 2012. július 15.